blog-gyakorlat
Lebegés: (Uhrin Csaba)
Műfaji besorolása szerint ez egy feelingfillm. A lebegés ebben a filmben egy fiú lebegése, egy olyan fiúé, aki magányában ide-oda kapcsolgatva a tv-csatornák között önmaga élethelyzeteit éli meg, ide-oda csopong a mindennapok átlagos, szürke szituációi közt....
Egy számomra különösen érdekes pontja, az volt a filmnek, mikor a fiú az utcán sétálva, szinte testéből kilépve lebegne és a vele szembe jövő többi ember csupán árny volna.
Végül újra a TV néző fiút látjuk. Néha jó lenne ha önmagunkból kilépve láthatnánk a körülöttünk lévő világot.
Span Tamás: Hosszú időtöltés (kisjátékfilm)
Bár a film két rövid jelenetből áll, valójában hosszabb távra, egész élethelyzetekre vetítődik ki a mondanivalója.
Az én olvasatomban a két jelenet párhuzamba és ellentétes viszonyba is állítható egymással, mert bár két teljesen különálló élethelyzetet jelenít meg. A mocsár és az önfeledt nyugalommal eltöltött kikapcsolódás az ember azonos pillanataiban felmerülő párhuzamos gondolatainak megjelenítése, mert a leg kétségbeesettebb pillanatainkban mindíg elszámolunk magunkkal és saját életünk idealizált képeivel nyugtatjuk önmagunk, ám boldogabb perceinkben sem feledjük el a csobbanás képkockáin felmerülő párhuzamokat a kilátástalan helyzetekben felmerülő szürreális gondolatokkal.
bejegyezte: szemlétek 2007 , bejegyzés időpontja:
szombat, október 27, 2007
1 megjegyzés:
Szerintem a Hosszú időtöltésben ennél jóval többről van szó. Való igaz, 2 részre van tagolva a film, ráadásul olyan módon, hogy a két epizodikus (álló)képet nem egy feszült pillanatban oldja ketté, hanem egy nagyon is várható pillanatban, a legnagyobb természetességgel. Ezzel alapvetően nem tornázná a nézők várakozását, de én mégis azt mondom, hogy a várakozás nem marad el (és ilyen módon a feszültség sem). A két állókép egymásra-dolgozásában ugyanis nem a filmes, hanem sokkal inkább a fotómontázsokra, albumokra, vagy épp tablóképekre jellemző dramaturgiával dolgozik. A film különlegessége tehát abban rejlik, hogy nem a filmműfaj alapvetéseiből indul ki, hanem visszaás a kép esztétikájához, s ezt ragadja meg tárgyszerűségében, ennek a sokkal nagyobb nyugvópontokon, távolságokon uralkodó esztétikáját problematizálja, vagyis a statikusságnak és mozdulatlanságnak az időbeli végtelenre feszített pillanatnyiságát, a képi szegmentumok egymást követő, egymást érő (a lapozás ritmusát utánzó) narratíváját (melyben a lapozás lassúsága kelti fel a nézőben a gyors továbbugrani-akarás feszültségét, mintegy az időt sürgetve, melyen ő maga, a film ritmusára bízva, nem képes uralkodni).
Persze ennyire azért nem egyszerűsíthető le a képlet, ugyanis - bár érezhetően fotóssal állunk szemben - a film nem fotómontázs. A trükk talán az, hogy a fényképszerűségben valami, illetve valaki mozog. És - bármily torzó is a mű - ha elvárjuk, hogy a darabjai vagy tárgyai között összefüggést teremtsen, nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezek a dolgok (szegmensek) időben egymás után szerepeljenek. Nem juthatok másra, csakis arra, hogy az egyetlen szimbolikus figura, a kék színű gumiszörny fókuszpontba helyezett esetlen mozgása az, ami láncszerűen fűzi össze a két állapotot (idézi meg egyikből a másikat). A két állapot (legyen ez akár tipizált, fiktív, vagy nagyon is valós) léthelyzet, a lét-nemlét (?), élet-halál (?), születés-enyészet (?), vagy legalábbis két ellentétes, mégis, nem egymás alá, hanem egymás mellé rendelt képe.
Egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy zavar a kék gumiszörny, vagy nem. Utóbb arra jutottam, hogy ügyes választás volt: a hiperurbanizált budai villa-miliőt megidéző pezsgős, úszómedencés szcenikával berendezett világban már nincsenek szörnyek; kék színű gumiszörnyek, igen, azok még vannak. S ebben a világban az ember éppoly egyedül van, mint a film egyetlen alakja.
Kérdéses, vajon mennyiben szociográfiai igényű antiutópiával állunk szemben. Egy látszólag gazdag világ gazdag kölyke miért iszik, miért van egyedül, minek örül, s miért került (álmában? képzeletben? valóságosan?) mocsárba ugyanott, ahol az imént még a látszatboldogság örömeiben kéjelgett?
Mindez egy kissé profánul, durva didaxissal "van elmondva", mintha a szerzője bölcselkedne, elmerengne a lét ontológiai kérdésein, ám a képi megoldás mégis megmenteni látszik a kamaszos okoskodástól. A tét tehát nem más, mint az, hogy a problémafelvetést, kissé esetlen voltából ki tudja-e emelni az esztétikai "megcsináltság", van-e olyan átgondolt, és jólkivitelezett munka, amely lehetővé teszi, hogy a rossz értelemben vett közhely megérje önnön apoteózisát, s jó értelemben vett közhellyé, vagyis nagy dolgokról szóló műalkotássá váljon?
Hát... az itt következő válaszért már érdemes megnézni.
Megjegyzés küldése
A bejegyzésre mutató linkek:
Link létrehozása
<< Főoldal